napokig
évekig
bámulunk kifelé mert nem ez az életünk és csendben maradunk, bár már nem tudjuk jobban összeszorítani a fogainkat és didergünk talán a félelemtől, talán a kétségbeeséstől, talán csak a kimondott szavak súlya nyomja lelkünk, a teher, amely mi vagyunk önmagunknak, amelyet lerakni ostobaság, de mégis megtennénk néha...
...ugye megértesz?